A bánat a fájdalmat szabadítja fel, mikor a közönyből merjük meggyászolni a veszteségeinket, ezáltal gyógyít. A fájdalom miatt sokszor kerüljük, ha épp alkalmatlan az időpont, vagy nem merünk szembenézni vele.
Amikor viszont igen, olyankor nagyon katartikus tud lenni, ha megengedjük magunknak, hogy meggyászoljuk a sérüléseinket és a meg nem valósult vágyainkat. Talán a remények elvesztése, elsiratása az egyik legfontosabb gyógyító és felszabadító erővel rendelkező dolog.
Legyünk magunkkal türelmesek, mert sokszor hosszú folyamat a gyógyulás és legalább annyi időt vesz igénybe, amennyit nehéz időszakban töltöttünk, nagyobb veszteségnél (halál, válás) minimum fél év- egy évvel kell számolnunk.
A veszteségeink elengedése helyet teremt az új dolgoknak és amíg nem történik meg, az új dolgoknak nincs helye az életünkben. A bánat segít a veszteség sokkján túljutni, a befagyott érzelmeket kioldja (a sírásnak több kutatásban is van bizonyítottan stresszoldó és méregtelenítő hatása).
Visszavezet az érzéseinkhez, belső gyermekünkhöz, ÖNMAGunkhoz. Ha ez sikerült, megtettük az első lépést a gyógyulás felé, és helyet csináltunk a pozitív érzéseknek is.
Segíthet, ha levélben elköszönünk mindentől, amit elengedünk (személy, minőség, élmény). Sokszor a pozitív élményeket a legnehezebb elengedni, mert azok tartottak össze, és ott jön el a gyógyulás, ha azt is elengedjük. A hála át tud lendíteni minket a bánat időszakán.
Ha elkezdjük leírni azokat a dolgokat, amire vágytunk és készek vagyunk elengedni őket, elindul a gyógyulás is. Egyrészt le tud tisztulni az, hogy tényleg fontosak voltak-e vagy aktuálisak-e még. Valóban jól esne-e, vagy csak azért vágytunk rá, mert másnál olyan szimpatikusnak tűnt. A feladás itt is segít: magasabb erőkre bízom és ha kell, úgyis megtörténik.
A rajzolás, zenehallgatás, éneklés, naplóírás, versírás, kézműveskedés sokat segíthetnek ebben az időszakban. Próbálj ráérezni, mire van a leginkább szükséged. A negatív dolgok megjelenítése segít őket kívülre helyezni, feldolgozni, ezáltal is gyógyító hatású.
Írta: Angi Gyöngyi, pszichológus