Anyától azt tanuljuk meg, hogy jó az, aki vagyok.
Teljesen egészében, minden érzelmemmel, hangulatommal együtt szerethető vagyok. Fontosak a szükségleteim, vágyaim. = Vagyis lesz önbecsülésem.
Ha gyermekkorban csak bizonyos hangulatok voltak elfogadottak, akkor hamar megtanuljuk, hogy bizonyos részeinket lehasítsuk, mert nem kívánatosak. Ha a kapcsolat fennmaradása vagy önmagunk között kell választani, gyerekként a túlélést a kapcsolat fenntartása jelenti, ezért megtanuljuk háttérbe helyezni magunkat, leválunk az érzelmeinkről, vágyainkról.
Apától azt tanuljuk meg, hogy jó az, amit csinálok.
Támogatóan, bátorítva tanít abban, hogy egyre jobban tudjak működni a világban, a képességeim egyre ügyesebben fejlődjenek. = Vagyis reális lesz az önértékelésem.
Ha Apa reális elvárásokkal, szeretetteljesen bátorít minket, akkor ki tud alakulni a reális önértékelés. A készségek egy elfogadó, támogató környezetben tudnak a leginkább megfelelően kibontakozni. Ha túlzott elvárások, nagymértékű kritika van jelen gyermekkorban, annak teljesítménykényszer, szorongás, önmagunk túl- vagy alulértékelése lehet az eredménye.
Az önismeret része az is, hogy ezeket a tanult, gyermekként igaznak hitt üzeneteket feltárjuk, és a mostban immár olyan saját „nevelési” stílusokat alakítunk ki magunkban, amelyek a leginkább szolgálják a saját jóllétünket, biztonságérzetünket, elfogadásunkat, ami egyúttal megágyaz a további személyiségfejlődésnek.
A múltat nem tudjuk megváltoztatni. A jelen viszont a mienk, éljünk vele.
Írta: Csarnai Borbála, integrál önismereti mentor