A harag legerősebb cselekvésre indító érzelem, hatalmas erő van benne és mögötte, ettől sokszor meg is ijedünk. A fight or flight= üss vagy fuss rendszerünket kapcsolja be. Az érzelmi agyunkat hozza működésbe, és minden mást képes blokkolni, a racionális gondolkodást főként, viszont kiélesíti az ösztöneinket és érzékszerveinket, hogy segítse a minél gyorsabb működést.
Hihetetlen mennyiségű stresszhormont (pl.: kortizolt) és adrenalint is felszabadít a testben, ettől a vészhelyzeti működésünk kapcsol be. Olyan dolgokra is képesek leszünk, amit nem is gondoltunk előtte (például a súlyunk többszörösét felemelni). Ha viszont tartósan a harag működtet minket, akkor nagyon kimerülünk benne.
Ha félünk a haragunktól, sokszor lefagyasztjuk (freeze), ez közönyt eredményezhet. Ha titkoljuk, tagadjuk, akkor bekapcsolhat szégyent vagy bűntudatot. A bűntudat, befelé fordított harag aktiválhat függőségeket, ezáltal blokkoljuk vele önmagunk szeretetét. Amikor a haragunkat elfogadjuk, helyet/teret adunk neki magunkban, és elkezdjük szeretni magunkat, a függőségek is csökkennek többnyire.
A harag arra hív, hogy megvizsgáljuk a felelősségünket helyzetekben, meddig a miénk és mettől a másiké. Haragosak csalódáskor vagyunk, tehát ha elvárunk valamit a másiktól vagy magunktól, ami nem történik meg. Vagy nem vártuk a másiktól, hogy ezt vagy azt tegye, de mégis megtette. Ha iszonyat düh önt el minket, érdemes hasznos tevékenységbe fogni (takarítás, gazolás, edzés), mert a düh erejét jó használni, hogy ne ragadjon benn, különben megbetegíthet.
Miután megnyugodtunk, érdemes megnézni, hogy mi is bosszant a helyzetben minket annyira és MIT TANULTUNK BELŐLE, hogy ismertük meg által ÖNMAGunkat, mit kellene másképp csinálnunk, hogy más kimenetele legyen a helyzetnek. Ez sokat tud oldani.
Illetve írjuk le, kire miért vagyunk dühösek akár levélben, akár jegyzetben. Nem kell a végén odaadni, csak jó leírni, mert közben sok dolog letisztul bennünk – hogy mi a miénk és mi volt a másiké:
Zavar, hogy…
Rosszul esik, hogy…
Feszít, hogy…
Dühít, hogy…
Emészt engem, hogy…
Írta: Angi Gyöngyi, pszichológus