Mikor megtanulunk hallgatni és figyelni, egyszerre kifelé és befelé. Beengedjük a dolgokat és nem akarjuk megváltoztatni. Csak figyelünk és elfogadunk. Elfogadjuk a kétségeinket, a félelmeinket, szívünk szerint haladunk. Ha kimozdulunk az egyensúlyunkból és szétesünk, az is rendben van, mert elfogadjuk, hogy most nem megy, sok volt, visszaszabályozunk, most így tudjuk és EZZEL minden a helyére kerül, végül megtaláljuk benne az egyensúlyunkat.
Ezt megelőzi többnyire a pártatlanság, hogy hagyjuk leülepedni, letisztulni a dolgokat, adunk magunknak időt. Az elfogadásban feloldódik bennünk minden kétség, negatív érzés, félelem, fájdalom. Tisztán kezdjük látni a helyzetet és önmagunkat, így bele merünk ereszkedni. Az elfogadás úgy érzem, tószimbólummal élve: letisztulás után látom, mibe engedem magam bele, bátran bele tudok menni.
Az elfogadás feltétel nélküli szeretet önmagam és mások felé. Nem akarok mások elvárásainak megfelelni, vagy ha igen, látom és megnézem, mi vagyok ebből én és mi a másik, mi az, ami nekem belefér.
Az elfogadásban azt is fontos momentumnak tartom, amikor rájövök, hogy van választásom és NEM KELL mindent elfogadnom. Nyugodtan mondhatok nemet, ha valami nem tetszik és igent, ha valami tetszik. Mert ilyenkor ÖnAzonosságom/ÖNMAGam és a másik(nak való megfelelés) között választok. Elfogadom, hogy merek önmagam lenni sötét (árnyékos) és fényes oldalammal együtt. Mindkettő egyszerre vagyok.
Az elfogadásban letisztulnak a kapcsolataim is, a viselkedésem is, a hozzámállás. Szeret, aki szeret és nem, aki nem. Akivel tudok hangot találni, az marad az életemben és akit nagyon más értékek hajtanak és idegesítem, az kiesik. Van, ami hajlik és van, ami törik. De minden után lehet továbbmenni. Ez is elfogadás.
Elfogadom, hogy úgy lesz, ahogy lennie kell. Elfogadom, hogy van nálam nagyobb (Isten, Sors, Karma), aki, ami terel, higgyek bármiben. És hogy még ha most nem is látom a dolgok értelmét, később minden összeáll egy nagy egésszé végül.
Írta: Angi Gyöngyi, pszichológus
