A közöny védőpáncél, ami mögé el lehet bújni. Menekülés. Kitérés. Nem bírok, nem merek, szembe nézni azzal, ami történt, történik. Mert fájdalmas, mert sokkoló, mert nem megemészthető, mert nem vagyok jól. Túlterheli a rendszerem. Ezért inkább blokkolom, bezárom, elzárom, lefagyasztom. A testem is érzi ezt és azt, hogy ez sokáig nem tartható.
Ilyenkor a belső gyermekemet és vele együtt a vágyaimat, érzéseimet is kővé dermesztem, lefagyasztom. Ez segíti akkor a túlélésem, hogy funkcionálni tudjak tovább, zökkenőmentesen, ahogy várják tőlem, vagy másnak jó legyen. Megpróbálom magam magamból kizárni, hogy ne érezzek.
Csak közben azt érzem, üres vagyok, egy robot, aki a dolgát végzi. Kiégtem, elégtem. Ilyenkor a szerhasználat (drog, cigi, alkohol), függőségek (pl.: munkamánia, vásárlásmánia stb.) kínálják magukat, hogy az űrt velük töltsük be. De ez egy nagy átverés, mert az űrt csak tovább mélyítik. Feneketlen kút, ami végül elnyel.
A testem jelezni kezd, mert ez a felszínen közönyösnek tűnő, de belül pattanásig vivő állapot sokáig nem bírható, tartható. Minél jobban próbálunk róla tudomást se venni, annál jobban előtör álmokban, tünetekben, visszatörő emlékekben.
Ilyenkor az segít, ha rájövünk, mivel nem tudok/szeretnék ennyire szembesülni. Mi vitt ilyen mélyre, mi fáj, mi bánt. Maga a szembesülés is sokszor ijesztő, mert félünk, hogy a sok bezárt érzelem lavinát tudna okozni, de mégis apránként ki kell engednünk, és átadni magunkat a bánatnak, a veszteségnek, gyásznak. Hogy feltörhessen, katalizáljon és átmosson az a fájdalom, amit egész eddig próbáltunk benntartani, elemi erőkkel, megfeszülve, mert ebben lesz a gyógyulás.
Ha már tudunk sírni, az jó jel, mert elkezdtünk újra érezni. Kapcsolódni kezdtünk magunkhoz, átütötte valami a páncélt. Újra eggyé válhatunk magunkkal és meghallhatjuk a belső hangunkat: mire van szükségem, mire vágynék, mi esne jól.
Ezeket adjuk meg magunknak és merjünk újra eggyé válni magunkkal, páncél nélkül, merjünk gyengék lenni. Végül majd csak akkor vegyük fel a közöny páncélzatát, amikor mi szeretnénk, és ne állandó ruhánkká váljon.
Írta: Angi Gyöngyi, pszichológus
