Amikor ezt a szót hallom, egy hatalmas, idős fa jut eszembe. Egy olyan fa, amelyiknek gyönyörű a lombkoronája, láthatóan jól érzi magát ott, ahol van és úgy, ahogy van. Nem zavarja, ha időnként hosszabb-rövidebb ideig szárazság van, mert felkészült rá. Ahogyan az sem bántja, ha hirtelen lezúdul az eső, vagy cibálja az ágait a szél.
Ő maga stabilan áll: megtartja a kiterjedt gyökérzete, a stabil tartást adó törzse és a lombkoronájában alkotott rendszer. Tudja, érti, elfogadja, hogy a környezeti változások az élet velejárói és mindez RENDben van.
Amikor emberrel kapcsolatban gondolkodom a rezilienciáról (ahogyan általában szokás), boldog meghatottság lesz úrrá rajtam. Tudom, hogy ez mit jelent. Megélted, megértetted, integráltad. Sokszor. Nagyon-nagyon sokszor. Most pedig ott tartasz, hogy szét tárod a karjaid és azt mondod: bármi is történjék, minden RENDben van.
Neked mi jut eszedbe a rezilienciáról?
