Imposztor az olyan ember, aki másnak adja ki magát, mint aki valójában. Lehet imposztor egy színész? Miért ne, de általában róla tudjuk, hogy szerepet játszik, hiszen ez a munkája. Ő is tudja, mi is tudjuk.
Az imposztor olyan személy, aki szándékosan megvezet másokat. Ő tudja, de mások nem tudják róla. Sokan küzdünk imposztor-érzésekkel. Ezek megléte nem jelent imposztor szindrómát, de megkeserítik az életünket és elveszik fontos pillanataink örömét.
Mi lesz, ha kiderül, hogy nem érdemlem meg? – szorongunk, rettegünk belül. Túlzott szerénységgel vesszük át az oklevelet, díjat, de inkább el se megyünk. Nem lényeges. Félmosollyal álszerénykedve elvicceljük, ha valaki megdicséri a munkánkat.
Kicsik maradnánk, pedig titokban nagyra törő álmokat dédelgetünk. Rengeteget dolgozunk, hogy megérdemeljük az elismerést, de munkából sosem elég. „Az út a fontos, nem a végcél” – hárítjuk el a problémát spirituális módra. Rengeteg elhárítás szerveződik, mint egy sűrű szövésű háló, hiszen saját magunkról van szó. Nekünk egyáltalán nem fontos az elért eredmény. Mert munka és törekvés közben érezzük magunkat érdemesnek a szeretetre, elfogadásra, amire – bármennyire „klisé” – mindannyian vágyunk.
Ha elértük a célt, már vége. Pihenhetünk, ünnepelhetünk, lazíthatunk. Lazítás…?! De ha lazítok, hogyan bizonyítsam, hogy elég vagyok? Ha nem teszek semmit, ha „csak úgy” vagyok, hogy fognak szeretni? Elfogadható vagyok?
Ha az ostorcsapások lassulnak, majd megállnak, szembe kell fordulnom a vérző, félájult részemmel. Bele kell néznem a szenvedő arcába, és keresek benne valami emberit. Leteszem az ostort. Azt suttogom neki: feloldozlak. Elengedem kötelékeit, erőtlen teste a karjaimba hanyatlik. Erősebben fogom, mert felszakadt bőre csúszik a bőrömön. Könnyeim és a vére összekeverednek. Megáll az idő körülöttünk. Végre kinyitja a szemeit és magamat látom meg benne. – Ebből elég – szólalok meg és ellátom a sebeimet.
Ha imposztor-érzésekkel küzdünk, úgy érzem, takargatnivalóm van. Szégyenfoltot őrizgetek magamban. A szégyen mindig önmagunkra vonatkozó érzelem: ha szégyellem magam, legszívesebben elbújnék, hogy ne is lássanak. Ne tudjanak megítélni, mert azt nem bírom el; ha megítélnek, akkor megsemmisülök. Aki szégyelli magát, páriaként, kitaszítottként él a saját bőrében. Ezzel ellentétben a grandiozitás, mint az abszolút nagyság ábrándképe a szégyen fonákján ül.
Mitől félek valójában? Ha elfogadom az elért eredményt, nem tudom majd kezelni. Ha örülök az eredményeimnek, ha mások elismernek, talán túl nagyra növök. Elvesztem a motivációmat, a legerősebb hajtóerőm, hiszen már megérkeztem. De sose vagyok elégedett. Inkább maradok kicsi. Inkább csak szürkén dolgozom, akkor legalább nem szállok el magamtól. Legalább érzek valamit magamból.
Mi lehet a megoldás? Tudatában vagyunk a problémának? Igen. Nagy levegőt veszünk, és megtesszük az első kis lépéseket. Gondoljunk erre: a világ nagy. „Széles e világon van hely nekem is.” Igen, ide tartozol. Közénk tartozol.
Mindenki hibázik néha, ez van. Igen, meg fognak ítélni, és el bírom viselni. Semmi nem tart vissza, hogy megmutassam, ki is vagyok valójában. Nem mindenki fog szeretni. De leszek aki vagyok, és hiába az alkalmatlanság-érzés, a szégyen: lehet, hogy remegve, és izzadva, de leveszem ezt az álruhát.
Érdemes pszichológus szakember segítségét is kérni, aki segít és végigkísér minket a folyamaton, ahogy újra eltalálunk önmagunkhoz és gyermeki kreativitásunkhoz.
Írta: Kovács Nikoletta Alexandra
Photo by Domenico Loia on Unsplash
