Meg kellett érnem arra, hogy a negatív érzésekre ne ellenségként, hanem barátként, segítőtársként tekintsek. Hosszú évtizedek kellettek ahhoz, hogy rájöjjek: ők azért léteznek, hogy kontrasztosságukkal rámutassanak, melyek a fejlesztendő, gyógyítandó területei a lelkünknek.
Gyerekkoromban hamar túlléptem rajtuk. Tiniként és fiatal felnőttként szokásommá vált, hogy jó alaposan megfürdőzzek a fájdalomban, keserűségben, utálatban, félelemben… Sokszor még rá is tettem néhány lapáttal, ahogyan szajkóztam magamnak a negatív gondolatokat, vagy szándékosan olyan zenéket hallgattam, amelyek tovább fokozták az érzéseimet.
Aztán eljött az idő, amikor elkezdtem igazán komolyan szembenézni önmagammal. Erősíteni az önmagammal való kapcsolatomat és ezzel párhuzamosan egyfajta rezilienciát kiépíteni. Akkor jöttem rá, hogy valójában a negatív érzések is értem vannak.
A minap eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lehet negatív érzésnek lenni. Nos, nem túl felemelő. Ha negatív érzés lennék, így éreznék:
„Az emberek menekülnek tőlem, minden erejükkel próbálnak elkerülni, nem szembenézni velem. Ha pedig mégis úgy hozza a sors, hogy a tükörbe belepillantva engem látnak, akkor képtelenek tőlem szabadulni. Vannak, akik sportot űznek ebből. Pedig én csak arra vágyom, hogy végre feloldást nyerhessek. Beteljesítve a feladatomat, megélhessem az elfogadást, a megbocsátást és az elengedést. Megkönnyebbülnék tőle.
Vajon mit kellene tennem ahhoz, hogy észrevegyenek? Hogyan mutassam meg, hogy nem ártani akarok, hanem rámutatni a fejlődésükben rejlő lehetőségre?”
Talán ez az a pont, ahol kézen fogják egymást a lélek fényes és árnyas oldalai, és a kontraszt növelésével elérik, hogy megkerülhetetlenné váljon a problémáink megoldása…
Nem kell sajnálni magunkat, hibáztatni a másikat. Az összes energiánkat arra kell fordítani, hogy mi legyen a következő lépés. Az embert nagyon sok negatív hatás éri élete során, de nem azt kell nézni, hogy a másik ember – a feleségem, férjem, gyerekem, kollégám, főnököm, szomszédom – mit tesz. (…) Tehát azok az emberek, akik az életünket megpróbálják nehezebbé tenni, valójában sokat segítenek nekünk. Felkészítenek bennünket arra, hogy még jobbak legyünk (…).
(Karikó Katalin)
