Motivációk és inspiráló gondolatok
Egy különleges felkérésnek tettem eleget, amikor Németh Gabriella énekművész készített velem interjút a Hogy érzed magad projekt születéséről, az ezzel kapcsolatos motivációimról. Az interjúban érintett lényegesebb kérdéseket az alábbiakban olvashatjátok, a videót pedig a cikk végére görgetve tekinthetitek meg.
Pontosan mikor fogant meg a gondolat, és honnan jött az inspiráció, hogy megalapítsd ezt az oldalt?
Nagyon régen a fejemben van ez már. Talán 8-10 éve is, hogy ezen gondolkodom és gyűjtöm, írom az ötleteket. Az alapkoncepció úgy alakult ki bennem, hogy már egészen kis gyerekkorom óta, amióta közösségbe kerültem, éreztem, hogy ez a világ egyáltalán nem olyan, amilyennek én elképzeltem. A szüleim nagyon nagy szeretetben neveltek, megtanították, hogy tartsam tiszteletben a saját magam és mások határait. Forduljak szeretettel és empátiával mások felé. Legyek szabad, boldog és valósítsam meg önmagamat.
Ezekkel az értékekkel, amelyeket a neveltetésemből hozok, az iskolákban, a munkahelyeimen sokszor falakba ütköztem. Azt láttam, hogy sokan mások nem ilyenek. Gyakran tapasztaltam, hogy az emberek bántják egymást, eltapossák egymást csak azért, hogy a saját érdekeik érvényesüljenek. Azokat, akik nem illeszkednek a “sorba”, a tömegbe, hanem egyediek maradnak, ki merik fejezni az érzelmeiket, véleményüket, vagy jobbá akarják tenni a körülöttük lévő kis világot, azokat megpróbálják elnyomni. Velem is számtalanszor megtörtént hasonló és minden ilyen alkalommal elgondolkodtam, vajon miért történik így? Én hibáztam? Rosszul csináltam valamit?
Aztán ahogy felnőttem, rengeteget dolgoztam magamon. Már tinédzser koromban rendszeres önmunkába kezdtem és mára már többféle szakemberrel többszáz órányi saját élményt tudhatok a magaménak. Később már képessé váltam arra is, hogy egyedül menjek tovább ezen az úton és a saját magam vezetőjévé váljak. Minden ilyen önismerettel töltött óra után érzelmileg sokkal gazdagabbnak, erősebbnek éreztem magam. A sérüléseim idővel építő kövekké formálódtak és mára már tudom, hogy az emberek nem azért bántják egymást, mert ez az alapvető működésük, hanem azért, mert ők maguk is sérültek és ezeket a sérüléseket még nem ismerték fel, és főleg nem dolgozták át magukban.
Ez a felismerés hozta el számomra a Hogy Érzed Magad ötletét. Szerettem volna ráirányítani az emberek figyelmét arra, hogy mennyire más világban élhetnénk, ha mindenki először tisztázná az önmagával való viszonyát, a saját sérüléseit és így, ezek által megerősödve, boldogabb, empatikusabb emberként tudna viszonyulni a többiek felé is.
Azóta mennyiben befolyásolta a kisfiad születése, vagy pont ez volt az, ami megadta a végső lökést?
Nagyon sokáig azt hittem, hogy a kisfiam születése éppen akadályozni fog a karrieremben. Persze akkor még gyereket sem akartam…
De aztán amikor a férjemmel elhatároztuk, hogy családot szeretnénk, nagyon nagy boldogsággal és várakozással döntöttem a családalapítás mellett. Éreztem ugyanakkor azt is, hogy addig teljesen más gondolatokat, energiákat tápláltam, mint amire a kisfiam születése után szükségem lesz. Hiába születtem nőnek, korábban mindig problémáim voltak azzal, hogyan is legyek igazán nő. Így persze nekem hatalmas átalakuláson kellett átmennem ahhoz, hogy anyává váljak, bár talán hasonló mértékű átalakuláson minden édesanya átesik a saját, egyéni útjának és önismeretének megfelelően.
Életem egyik legnehezebb időszaka volt a kisfiam születése utáni 1,5-2 év (és persze egyáltalán nem csak a nem alvás miatt). Sok minden más is történt az életemben ezzel egyidőben, ami miatt nagyon mélyre kerültem. Egy dolog tartotta bennem a lelket. Tudtam, hogy nekem ebből fel kell állni saját magamért és a családomért. Már felálltam ennél nehezebb dolgokból is, most sem lesz másként és tudtam azt is, hogy ha ezen túllendülök, akkor sokkal, de sokkal több leszek, mint előtte voltam. Így is lett.
Megtaláltam magamban A Nőt és Az Anyát, amit soha korábban nem hittem volna, hogy tényleg bennem is ennyire ki tud teljesedni ez a két minőség. Ezekkel párhuzamosan teljesen megváltozott a gondolkodásmódom és kibontakozott a kreativitásom is. Az ötleteim, amiket korábban csak egy füzetbe írogattam és rettentően távolinak, megvalósíthatatlannak tűntek, egyre közelebb jöttek hozzám és már megfoghatóvá váltak. Képes voltam őket megfoghatóvá tenni és létrehozni. Szóval összességében véve a kisfiamnak és az ő születésének köszönhetem a projekt megszületését is.
Mi a célod vele?
Aprónak tűnő célokat fogalmaztam meg, de ezek valójában, társadalmi szinten mégis nagyon nagy célok. Szeretném, ha az emberek között elterjedne az, hogy odafigyelnek saját magukra és az igényeikre. Hogy az énidő és a saját boldogságunk ne luxusnak, hanem alapvető lételemünknek számítson.
Szeretném, hogy az emberi kapcsolatokban – otthon a családunkkal, a munkahelyünkön, a barátainkkal és mindenki mással egyaránt – a kedvesség, az egymás iránti empátia és az asszertív kommunikáció legyen a természetes.
Ki ne akarna egy ilyen világban élni, ahol az egyéni boldogság megtalálása mellett egymás segítése a cél? Ahol emberként, tisztelettel és szeretettel bánunk egymással és ahol az őszinteség az egyik legfőbb érték? Azt hiszem, mindannyiunk ilyen világról álmodik, csak a megvalósításnál némileg elakadtunk. Ezt az elakadást szeretném én ezzel a projekttel előre mozdítani, megszüntetni.
Milyen világban élnénk, ha mindenki többet törődne azzal, hogy jobban érezze magát és könnyed legyen az élete, könnyebben elengedné a szorongást, és a boldogságára koncentrálna? Ez utópia, vagy az egyén szintjén megvalósítható, és azáltal, hogy megvalósítható, vajon át tudjuk formálni a kollektív tudatot? Egyébként is, mi az a kollektív tudat?
A tudat és a tudattalan fogalma talán mindannyiunk számára ismerős. A tudatunk a számunkra ismert emlékeket, mintákat, a világról való benyomásainkat, érzéseinket tartalmazza. Fontos tudni azonban, hogy nem csak egyéni tudattal rendelkezünk, hanem létezik egy közös tudat is, ami szűkebb értelemben közösségek, társadalmi csoportok közös benyomásait, hiedelmeit, attitűdjeit, emlékeit tartalmazza, tágabb értelemben pedig az egész emberiség is rendelkezik közös tudattal.
Ami még ennél is izgalmasabb, hogy a számunkra nem ismert, tudattalan egyéni tartományunk sem önmagában létezik, hanem összekapcsolódik a többi ember tudattalanjával is. Így amikor a saját tudatalattinkat tárjuk fel, találkozunk olyan mintákkal is, amelyeket nem feltétlenül mi magunk alakítottunk ki, hanem az emberiségtől, őseinktől örökölt tartalmakat találunk itt.
„Önmagad beutazása: a mindenség beutazása” – írja Weöres Sándor.
Így tehát ha egy kicsit belegondolunk, akkor a saját önmunkánkkal a velünk összekapcsolódó többi embernek is segítünk. Talán egy csepp vagyunk a tengerben, de sok szép tiszta csepp végül tisztább tengervizet alkot…
Alapvetően azt látom, hogy ha csak az egyén szintjén gondolkodunk, alapvető és kétségtelenül felismerhető pozitív változásokat hoz az életünkbe az, ha dolgozunk önmagunkon és odafigyelünk önmagunkra. Most egyáltalán nem csak a lelki oldalra gondolok, hiszen az ember hármas egységben létezik: test, lélek és szellem. Mindegyikre egyaránt oda kell figyelnünk, hiszen ha valamelyiket elhanyagoljuk, könnyen kibillenhetünk az egyensúlyunkból. Egyszer egy kedves barátom használt erre egy szuper hasonlatot. Azt mondta, olyanok vagyunk, mint egy háromlábú szék. Ha két lábán folyamatosan dolgozunk, fejlesztjük, növesztjük, de a harmadikkal nem foglalkozunk, könnyedén felborul.
Ha egy kicsit tágabb nézőpontból szemléljük a világot, akkor az egyén szintjéből kiindulva nézzük meg, mi történik, ha két, önmagával egyensúlyban lévő egyén találkozik és közösséget alkot. Egy ilyen kapcsolatban (legyen az barátság vagy párkapcsolat), ideális esetben nem létezik, de minimum törtrészére csökken azoknak az eseteknek a száma, amikor megbántjuk egymást valamivel. Egyszerűen azért, mert ha mi magunk kevésbé vagyunk sérültek, akkor kevesebb “gomb” van rajtunk, amit a másik nyomogathat. Hiszem és tudom, hogy csak sérült emberek bántják egymást. Akinél minden rendben van, miért bántaná a másikat? Aki önmagában a szeretetet, a béké és az erkölcsi tisztaságot hordozza, az közösségbe kerülve is ezt közvetíti.
Most pedig képzeljünk el egy ilyen emberekből létrejött társadalmat, ahol mindenki dolgozik magán és mindenki (ha csak nagyjából is), de egyensúlyban van önmagával. Drasztikusan csökkenne a bűnözés, a testi-lelki bántalmazás, egyáltalán az emberek közötti megbántás és megbántódás. Ellenben szignifikánsan növekedésnek indulnának az egymás megsegítésére irányuló kezdeményezések, különböző kis közösségek, társadalmi összefogások.
Arról nem beszélve, hogy egy ilyen társadalom igyekezne harmóniában élni a természeti környezetével is, hiszen nemcsak felmérné, hanem sokkal jobban átérezné ennek jelentőségét. Az pedig, hogy utópia vagy sem, ez rajtunk múlik. Mindannyiunk közös felelőssége, hogy így történjen és a jelenlegi világ átalakulása, illetve az általam leírt világ létrejötte és stabilizálódása mindannyiunk érdeke.
Hogy mit kell érte tenni? Csupán annyit, hogy dolgozol magadon, odafigyelsz magadra és ezzel párhuzamosan empátiával fordulsz másokhoz. Ez pedig egy olyan munka, amihez töretlen kitartás szükséges, hiszen csak így érhetünk eredményt. Mégis nagyon megéri kitartani, önmagunkért és a következő generációkért, a gyerekeink, unokáink boldogságáért.
