„Nekem Te vagy a legfontosabb, csak a figyelmedre vágyom!” – mondta egy nap a szemével a kisfiam, és így folytatta: „Még nagyon kicsi vagyok, így nem tudok másképp szólni, csak úgy, ha rosszul viselkedem. Anya, szükségem van rád! Szeretnék veled játszani. Szeretnék odabújni hozzád. Szeretném, ha Te is odabújnál hozzám és szorosan magadhoz ölelnél. Szeretném, ha odaülhetnék az öledbe és mesélnél nekem… Sokszor mégis úgy érzem, van egy vetélytársam: a telefonod. Ő miért fontosabb, mint én?
Amikor hozzám beszélsz, de nem ide figyelsz, akkor úgy érzem, nem vagyok elég fontos Neked, pedig szeretnék az lenni. Add meg nekem, amire a leginkább vágyom, hogy szeress és csak rám figyelj! Amikor stresszelsz vagy szorongsz valamitől, akkor a telefonodat nyomod. Ha csak kikapcsolódnál, mert túl nagy a zsongás, a telefonodba menekülsz és akkor is, amikor nem tudod, hogyan kellene jó anyukámnak lenned. Pedig nekem csak arra van szükségem, hogy velem legyél, úgy igazán és csak velem. Nem baj, ha nem vagy tökéletes. Nem baj, ha nem tudsz mindig jól reagálni. Csak legyél velem. Mert nekem Te vagy a Világ, én pedig szeretnék Neked a Világ lenni…”.
Szorosan magamhoz öleltem és néhány könnycseppel az arcomon azt mondtam: „Sajnálom! Mindennél jobban szeretlek!” – és így talán ő is érezte, hogy megértettem az üzenetét.
Photo by Xavier Mouton Photographie on Unsplash
