Soha nem gondoltam volna, hogy (…) – Ennek az egyszerű mondatnak számtalan befejezését írhatnám le magamról. Már korábban is többször bebizonyította az élet, hogy sokszor jóval kevesebbet feltételezünk magunkról, mint amennyi bennünk rejlik, az utóbbi két évben ennek a jelenségnek újra tanúja és egyúttal megtapasztalója is lehettem.
Három évvel ezelőtt meghoztam egy döntést, amitől előtte hosszú évekig csak a hideg rázott. Korábban csak a munka számított, a karrieremben elért sikerek és előrelépések, az ebben elért elismerések. Persze, ez így összességében nem igaz – mondhatnák az igazán közeli barátaim, akik tudják rólam, hogy a munkamániás korszakomat „derékba törte” 8 évvel ezelőtt az életemnek egy olyan másfél-két éve, amikor a tőlem megszokotthoz képest is sokkal többet foglalkoztam önmagam fejlesztésével. Előtte és utána leginkább a munkámnak éltem.
Sokáig elképzelni sem tudtam, mit jelent és egyáltalán miért lehet jó az, ha az ember gyereket vállal és családot alapít. „Ugyan, ki akarhat egy örökké síró, visító gyereket, aki aztán még hisztizik is majd és nem hagy élni?! Nekem aztán nem kell!” – gondoltam magamban. Aztán egyszer, néhány évvel ezelőtt, amikor már jó ideje együtt voltunk a férjemmel, elméláztam azon, hogy vajon miből fakad bennem ez a nagy tiltakozás. Túlságosan erősnek tűnt. Nem csupán arról volt szó, hogy a családalapítás gondolata még nem tűnt aktuálisnak, vagy valami kevéske félelem még visszatartott volna. Ez sokkal több és sokkal mélyebb érzés volt annál. Így aztán elkezdtem dolgozni rajta, egyre inkább a mélyére nézni és végül egy családállítás hozta el nálam azt az átfordulást, hogy megéreztem magamban az igényt arra, hogy saját családom legyen. Ennek már lassan 3 éve.
A kisfiam most már elmúlt 2 éves és azt mondhatom, talán életem egyik legnehezebb 2 éve áll mögöttem. Azok az érzések, amelyeket három éve a családállítás csak a felszínen kapargatott, a kisfiam születése után teljes erővel rám zúdultak. A több, mint másfél évig tartó, már-már végeláthatatlannak tűnő, gyakori éjszakai felkelések és az ebből fakadó kimerültség, valamint a helytelen, szinte csak szénhidrátokból álló és rendszertelen táplálkozás pedig csak olaj volt a tűzre. Ezek kombinációjaként elindult egy olyan folyamat, amit leginkább ördögi körnek nevezhetnék. Egyre fáradtabb voltam, egyre ingerültebb, a fáradtságomat pedig egyre több olyan étellel tápláltam tovább, ami csak súlyosbította a negatív érzéseimet. Küzdöttem, küzdöttem, igyekeztem változtatni a szokásaimon, de semmi nem vezetett igazán arra az eredményre, amit el szerettem volna érni (béke, nyugalom, kiegyensúlyozottság). Végül eljutottam oda, hogy már úgy éreztem, nem vagyok önmagam. Ez kongatta meg igazán a vészharangot.
Úgy éreztem, ez már a gödör legalja, nincs tovább. Fel kell állnom belőle, nincs mese. Akár fáradt vagyok, akár nem, vissza kell szereznem önmagamat! Azt a Krisztit, akivel tudok azonosulni. Nem azt a Krisztit, amilyen a szülés előtt voltam, mert ő már nincs többé, átalakult, tovább fejlődött. A legbelső Önmagamat kell megtalálnom, a lényem magját, és azt kell táplálnom. Amit táplálunk, az erősödik, gyarapszik, Nő. Már csak ebben tudtam hinni, mert erről tudtam, korábban is tapasztaltam már, hogy igaz. Minden erőmet arra összpontosítottam (az alvások jobbá tétele mellett), hogy a kevés szabadidőmet a saját magam fejlesztésére és a fájdalmaim gyökerének kutatására szánjam.
Tudtam, hogy a változás az én kezemben van. Én nem a körülmények áldozata vagyok, hanem a saját magamé. Rossz szemüveget hordok. Valami elhomályosítja a tekintetem, ami miatt nem úgy működik az életem, ahogyan szereteném. Ez egyrészt lehetne rossz hír is, hiszen ezen általában nem könnyű átlendülni. Azonban én már jó ideje előnyként, pozitívumként tekintek erre a tényre. Miért? Azért, mert tudom, hogy a változás saját magamban keresendő és csakis rajtam múlik, nem külső személy(ek)en. Az életem jobbá tétele az én kezemben van! Ha megváltoztatom a hozzáállásom és elengedem a negatív gondolataimat, érzéseimet, vagy ha úgy tetszik, más szemüveget veszek fel és optimistán tekintek a helyzetemre, akkor megváltozik az életem is pozitív irányba. Ezúttal sem kellett csalódnom.
Hálás vagyok a kisfiamnak és a férjemnek, hogy megtanítottak igazán szeretni és kitartani egymás mellett a legnehezebb pillanatokban is. Nekik köszönhetem, hogy rájöttem, anyának és feleségnek is elég jó vagyok és még talán sokkal jobb is lehetek. Minden nap teszek azért, hogy így legyen és a legjobb formámat adjam, Önmagamból.
Hálás vagyok magamnak is, amiért a legsötétebb pillanataimban is képes voltam a szeretet érzésébe kapaszkodni és kitartóan küzdeni azért, hogy létrejöhessen bennem és a családomban az a harmónia, amiben most élünk.
Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is anya leszek, azt pláne nem, hogy jó anya.
Soha nem gondoltam volna, hogy az okozza majd a legnagyobb örömet, ha a kisfiamat boldognak láthatom.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ahelyett, hogy kioptimalizálnám az életem minden pillanatát és hatékonysági elemzést készítenék minden mozzanatunkról, inkább kedvtelésből fogok finomakat sütni, főzni – bármennyi ideig tart is. Mindezt pedig azért teszem, mert az ételkészítés folyamata is örömet okoz, az pedig csak tetézi, amikor a családom ragyogó arccal közli, hogy milyen finom a vacsora.
Photo by Edward Howell on Unsplash
